10 évvel ezelőtt egy kávézóban ülve, csokoládés mousse-t eszegetve fogalmazódott meg a Pozsonyi Piknik gondolata. Akkor még csak időszakosan dolgoztam színházban, fő munkahelyem az újlipótvárosi Láng Téka volt.
A könyvesboltban korábban is rendre tartottunk dedikálásokat, így mikor 2009 nyarán megjelent Bächer Iván új könyve, ráadásul a bolt jubileumi születésnapját ünnepelte, egy nagyszabású könyvbemutatót akartunk szervezni. Tervezgettünk, ötleteltünk, azt szerettük volna, hogy azon az augusztusi napon ne csak irodalom legyen, hanem eszem-iszom, dínom-dánom, zene, tánc, beszélgetések. És akkor, két viccelődés között vetődött fel a gondolat: miért korlátozódjon ez csak a könyvesbolt köré, bővítsük ki a teret és hívjunk el másokat is.
Hetek teltek azzal, hogy körbejártuk a környék boltocskáit és éttermeit, meggyőztünk üzletvezetőket, hogy csatlakozzanak hozzánk és jöttek is szép számmal. Mindenki beletett valamit Lipócia Ünnepébe. Igen, nem Újlipótváros, hanem Lipócia! Egy falu, a mi kis falunk. A valaha volt legnagyobb lokálpatrióta, Bächer Iván nevezte így a Pozsonyi úttól az Ipoly utcáig terjedő kerületrészt, és mert ebben a dologban nem ismert tréfát, a Dráva utcát már nem tekintette sajátjának. Az neki már kívül esett a faluhatáron. Hát, nekünk is! Mert, aki egyszer belekóstol az itteni levegőbe, az biztosan visszavágyik. Ő így írt a miértjéről: „Itt nemcsak laknak a népek, de élnek is. Itt a boltokban nemcsak vásárol az ember, de diskurál is. Itt még élnek gyökeres emberek, akiknek apjuk, nagyapjuk is itt lakott. Itt még vannak zenét hallgató, olvasó, művelt polgárok, és ez a mai világban nagyon jóleső.”
De vissza a kezdetekhez, az első lépésekhez! Ahogy elkezdett terjedni a nyárbúcsúztató buli híre, úgy lett egyre több támogatónk (tősgyökeres Lipóciaiak, természetesen). Volt, aki ételt ajánlott; volt, aki kedvezményeket egész napra; volt, aki a kreativitását hozta el; de abban mindenki egyetértett, hogy a jó hangulatot, a közös evést és nagy beszélgetéseket valamiféle kulturális programmal tudjuk csak teljessé tenni. Kell tehát egy színpad is! Civil szerveződés lévén, nem voltunk olyan ismertek, hogy az ország legnevesebb színészeit, muzsikusait elhívjuk, így egy-két fantasztikus kivételtől eltekintve, jellemzően a környék művészei és táncosai, a zeneiskola növendékei és ismerősök ismerősei adtak műsort. Merthogy akkor még az egész nap csak rólunk szólt. Lipóciaiak a lipóciaiakért! Volt pozsonyikifli sütő verseny (ha jól emlékszem, előbb fogyott el, minthogy a zsűri mindet végig kóstolhatta volna), erkély-koncert, sakk-sarok, ruhabörze, tombola és persze elképesztő mennyiségű ingyenes kóstoló a környék legkiválóbb éttermeinek jóvoltából. A nap végén kívánságlufit engedtünk, és mindannyian arra vágytunk, legyen folytatás! Lett! Nem is akármilyen! A kis rendezvény évről-évre nőtt. Először csak a színpad, később az utcák is megteltek: a zsíroskenyeres falunapból egy igazi gasztronómiai-kulturális utcabál lett, ahova öröm kijárni.
A későbbiekben szervezőként nem vettem részt a Pikniken, mindig csak az aktuális színházam közreműködőjeként mentem. Szerettem a forgatagot, a sok kedves arcot, de sosem éreztem olyan jól magam, mint azóta, mióta a József Attila Színház csapatához tartozom. Mert tartozni valakihez, valamihez egészen különleges érzés. Együtt gondolkodni, együtt készülni, együtt izgulni a Pikniken, a Piknikért összehasonlíthatatlanul nagyobb feladat, még akkor is, ha már csak a program egy kicsi szeletéért vagyok felelős. Mert a második családommal lehetek, és ez így más! Így jobb! Sokkal jobb! Iván gondolatait átfogalmazva az jut eszembe a színházamról, hogy nálunk nemcsak dolgoznak az emberek, de beszélgetnek is. Nálunk nemcsak bejárnak, majd előadás után hazamennek, hanem tudnak is egymásról. Sőt, segítik is egymást, és ez a mai (színházi) világban nagyon jóleső.
Németh Dóra írása
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: