Az élő szó lehet lényegtelen. Találkozunk, fecsegünk, érdeklődünk, beszámolunk erről-arról, kitömjük mondatokkal a múló időt -, rendben van, egye fene!…
Írni viszont csak fontos valamikről érdemes. Olyanról, ami méltó ahhoz, hogy nyoma maradjon.
Amikor kedves színházam esélyt adott un. blogot írni, rögtön tudtam, hogy mi az, amiről elsőre szólni akarok. Hát igen: arról, ami miatt ötödik éve, hogy dühös vagyok. (Sajnálatos, de hát, mit tegyek, fontos témáról rendre dühösen vagyok képes csak írni, ha ugyanis nem volnék dühös egy dolog miatt, fontos sem volna számomra.)
Még mielőtt tisztáznám, mi is az a fontos valami, vissza kell, utaljak az előbbi bekezdésnek egyetlen szavára.
Arra, hogy „színházam”.
Kevésszer történt, hogy első szám, első személyben birtokos raggal ellátva mondtam volna ki, írtam volna le a szót. Ötven év során eddig talán összesen háromszor. Így hát tisztázandó, hogy ez esetben is a „színház” nem épületet, nem megélhetést, nem „talpon maradást”, és nem csak előadásokat jelent számomra -, hanem…?!
Embereket.
Olyan embereket, akik közé nyugodt lélekkel, örömmel, bizalommal, vidáman és jó reményekkel telve lépek be a munkám során naponta. Olyanok közé, akik ezt a romlatlan állapotomat megérdemlik, és akiktől elhiszem, hogy ezt én is megérdemlem tőlük. Amikor tehát a József Attila Színházról írok, ők „a téma” -, elsősorban!… Hogy közéjük keveredtem, lehet szerencsés választásnak felfogni, hiszen a jelen színházi terepein -, holott még az elmúlt évtizedben is sok helyen fordultam meg, nem szólva arról, honnan kiktől miket hallok! – a napi létezés, hogy finoman fogalmazzak: igen ritkán szorongásmentes. A magam tapasztalatainak többsége inkább arról szól, hogy dolgoztam valahol, és egy-két hét után gyakorta szorult össze a gyomrom, gyakorta kellett legyőznöm ítéleteim kifejtését -, „mi közöm hozzá, nem otthonom”-alapon!
A József Attila Színház ötödik éve az.
Ha még egyszer vagy kétszer össze is szorult a gyomrom, nem kellett magamba fojtanom, mert tudtam, a fogadtatása hamarosan kisimítja bennem a feszültséget. (A feszültség a színházi létezés sajátja, több más mellett abból is építkezünk, abból fogalmazunk, és ha tisztességesen, jól tesszük a dolgunkat, attól múlik el.
Aznap.
Aztán másnap újra jön, és újra dolgozunk rajta, hogy múljon.)
Jó hosszúra sikeredett a bevezetés…!
Rátérek a dühömre. ez már sokkal rövidebb lesz.
Ebben a színházban az öt év során megfeszített, jó szándékú törekvések révén zömmel igen jó hangulatban születtek egyre jobb előadások. A budapesti színházakat „értékrendbe szedő” véleményalkotók akkor cáfolhatnák ezt, ha közülük egyet is láttam volna öt év alatt a nézőtéren, ha közülük egy is figyelve a munkánkat vette volna a fáradságot elemezni, mi és hogyan épül nálunk az évadokban. Ez engem dühít. Nem (csak) magam miatt, hanem a közhangulat alakításának igazságtalansága okán. A Váci út és a Könyves Kálmán körút már rég nem esik messze a „belvárostól”, de az „össz-színházi” értékítélet megrekedt a „külvárosi” közhelyességnél.
Igen, talán a sok teendő közben kevéssé adtunk hírt magunkról ügyesen, tehetségesen, „mai módon”.
(„Mai mód” azt jelenti, hogy bulvárlapoknak kissé gusztustalan bulvárhíreket szolgáltat egy bázis. Be kell látnunk, ez utóbbiban a mi színházunk – hál’istennekj – elavultnak mutatkozik.)
Az egyéb hírverésre, figyelem felhívásra meg jó sok pénz is kellett volna. Öt évvel ezelőtt ez a színház még az előző zűrzavarok adósságait próbálta rémes nehézségek árán kiegyenlíteni. (Nem szólva az akkori nemtelenül lózungos támadásokról…! Valóban felejtsük el!)
Amikor tehát nekiállok blogot írni rendszeresen, azért merem tenni mellszélességgel, mert a színházunk műsorrendjében már magam sem találok olyat, aminek ajánlásával megcsalnám azokat a nézőket, akik eddig még nem jártak nálunk. Ötven év tapasztalata alapján a következő évad leendő előadásainak esélyeit is a minőség képviseletében merem javasolni. És amikor ezt teszem, kicsit múlik is bennem a düh feszültsége.
Ez úton kérem a honlapunkra látogatókat, higgyenek nekem! Jót állok érte, hogy nem csalódnak majd.
Viszontlátásra!
(folyt.köv.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: